- Papa, papa! Mesélj nekem ma is! – csendül egy vékonyka hang a nyári est alkonyában.
- A te történeteid mindig sokkal izgalmasabbak, mint mamáé! – mosolyog fel egy szőke kis angyal ártatlanságával édesapjára a gyermek.
- Jól van noh, jól van. – zsémbel az megadóan.
- És miről szeretnél hallani ma este?
- Dacha Ay’Dabsról és az Ő Ködfalójáról! – sikkant örömtelin a kislány.
- Ő ooolyan…bátor, és erős, és…és…és biztos nagyon csinos is!
Apró mosoly kúszik atyja szájának szegletére, s tettetett szigorral vonja össze szemöldökét.
- Attól tartok, hogy későre jár már ahhoz, hogy efféle adomákkal terheljem éjnek idejére lelkedet. De – emeli ujját a magasba, megelőzvén a kitörni készülő könyörgés zuhatagot -, talán mégis akad itt valami, amiről csak kevesen hallottak. S csak hogy tudd, titkokkal terhes ennek minden szava! – kacsint leányára cinkosan.
- Noh de hol is kezdjem…?
Éjszaka lopózott a K’harkad-hegység végtelen magasságokba nyúló ikercsúcsainak lábához, sötét kezével takarván el a dwoonok napistenének fényes orcáját a hajnal pirkadatáig. Az első Hold hasas felhőtakarók közül kacsint elő vörhenyes bágyatag fénnyel, körös-körül a zord fenyvesek a szél dalát susogják. Közel s távol semmi sem mozdul, egy helyütt mégis halovány fény pislákol az erdőben. Bőrrel és irhával vastagon bevont sátorban világol tűz testvér, melegét többre becsülik e helyen a fémrögökbe költözött napsugárnál. Odabent mindenperces várandós anya szűköl, szájában fapecekkel, szőrmékkel fedett derékalja vértől és verejtékétől csatakos. Szétvetett lábai közénél agg, foghíjas bábaasszony kárál. Mellette választott férfija térdel, szélte-hossza egy ember, fegyferforgatástól kérges marka mátkája kezét szorongatja gyengéd kétségbeeséssel. Az asszony hangosat sikolt, és akárha a felszabaduló fájdalomhullám tenné, a levegőben megdermednek a szállongó zsarátnokok. Bár nem lebben a sátor leple, árnyékuk különös jövevény alakjára vetül. Az idő és a tér mit sem jelent az érkező számára, hisz nem méri, csak ismeri, alakítgatja szőttesét, rőfre szabja a sorsot és a szerencsét egyaránt. Ráérősen siklik át a sátron, s veszi szemügyre a bent tartózkodókat. Végül a vajúdó asszony mellett áll meg, csontos karját kinyújtván karmos ujjával jelet ró gömbölyded hasa fölé, új aranyló szálat fűzve az emberi szem számára láthatatlan mintázatba. Munkáját bevégezvén elégedetten áll tova… és az idő tovább görgeti szekerét. Távoztára senki sem figyel fel, a szél harsogó énekével sivalkodó hang kél versenyre, világba kiáltván ifjú éltének minden dacát.
- De papa, én inkább Dac…
- Csitt, vagy mehetsz aludni most rögtön! – szól erélyesen atyja.
Megszeppen erre a kisleány, s inkább apja oldalához fészkel.
Egy új élet érkezése mindig nagy dolog mindazok számára, akik később elkísérik útján. Hiszen a folyó is, melybe kavicsot hajítanak holmi csintalan kölykök, másként folyik kicsit azután. És ha minden élet egy-egy kavicsnak felel meg, úgy bizony akadnak közöttük sziklák is, melyen megtörik a folyam árja. A kérdés az, hogy milyen mélyen süllyed bele az üledékbe, s mikor. Ilyen sziklává duzzadt kavics volt egykor Ay’Dabs is. Mesélhetnék igaz és csúf tötrténetet arról, hogyan üldözték el atyját népétől ármánnyal, pedig még nagyapja érdemelte ki vérvonalának a nemzetségfői tisztséget a Lobogók nagy csatájában, mit az Északiak a tizenharmadikként tartanak számon. Tanulságos lenne cseperedése is, miként okította szüleje száműzetésében is arra, hogyan vezessen portyázó csapatokat idegen földön. Derék ifjú vált belőle, sokszor gondolván atyjával és anyjával, de a lelke diadaléhsége egyre csak űzte mind távolabb a földtől, mit jog szerint birtokolhatott volna. Ejthetnék szót arról is, mikor s kivel kutatta fel titkát a Százkarmúnak, s fordította ellenségei felé átkát. Hogy hogyan talált rá a barátság Ködfaló képében Ediomad röghegyei között, ahol csak a halál várt volna rá. Mily csodával határos módon lelte meg Cranta egykori istenkirályának bárdját, hogy megidézve általa szellemét diadalra vezesse őt minden csatában. Mégis, mindezen történések helyett van egy sokkal fontosabb rög, mi kifordította sodrából a folyót.
Itt történt nem is olyan messze tőlünk. Godora fővárosára ködös, szürke nap virradt a Bosszú havában, olyasfajta, amiben csak azok hagyják el hajlékukat, akiket rossz soruk engesztelhetetlen erre szólít, késelőknek és sötét szándékú fajzatoknak való.
Ay’Dabs,- bár félnivalója nemigen akadt akkortájt rosszakaróitól – is ekként vélekedhetett, mert inkább az Aranykorsóban gondolta meghúzni magát aznap. A kosztja ha nem is vetekedhetett híresebb társainak ízvilágával, s kényelme is messze elmaradt azokétól,de a kvártély bősége és a törzsvendégek nyugodt távolságtartása kárpótolta ezért. Az esti sült hideg maradékának ízét öblögette éppen feketelevesével, mikoris nyikorogva nyílt a rosszul zsírozott acél vasalásos ajtó. Elébb a köd hömpölygött be nyirkos kacsokat eregető lábain, majd nyomában kibontakozott egy alak is. Elhallgatott az ivóban a beszélgetések halk zsongása, s még a zenebohóc is félbehagyta lantjának hangolását. A tekintetek egyként szegeződtek az érkezőre, ki éjszín felleghajtójának csuklyáját mélyen az arcába húzta. Az árnyékadó szövet sötétjében egy szempár izzott vörösen, pászmája körbesöpört a teremben tartózkodókon, hideg verejtéket csalva még a kérges szívű veteránok gerincére is, majd végül Dacha arcán állapodott meg. Amaz az elkerülhetetlen találkozások beletörődésével viszonozta a rőt szempár fürkészését, s most áldotta csak józanabbik eszét igazán, amiért bárdja mellette szendergett az asztal oldalának támasztva. A jövevény végül elunta a néma ácsorgást, s akárha nem is lábai vinnék, hanem a nyirkos homály hátán siklana, nesztelen érkezett hősünk asztala mellé.
- Üdvözöllek Ay’Dabs nemzetségbéli Dacha! – szólt különös zengzetekben bővelkedő hangján, akárha nem is egy, hanem tucatnyi torokból törnének fel a szavak.
- Ha megengeded… – mutatott szürkés bőrű, karmos végű ujjával az asztalnál árválkodó szék felé. Válaszul csak biccentést kapott, s hogy a kis közjáték véget ért, az élet vissza zökkent az eredeti kerékvágásába.
Nem lehetett idegen errefelé, mert a fehércseléd hamarost frissen gőzölgő feketelevest tett elé is, és egy faragott fa tálkát. Hátrébb tolta csuklyáját, s a fény meghunyászkodva rajzolta ki szegletes állát, a rajta sarjadó sötét sörtét és komor-szürke vonásait.
- A nevem A’aréalm YngTomzat.
- Tudom, ki vagy! Ezt az ábrázatot csak azok nem ismernék fel, akik most bújtak ki a pendelyből, és kardjuk még nem ontotta ki másvalaki vérét a harcmezőkön. Bár mifelénk inkább a ragadványneved dívik, Aquir.
A fajzat vértelen ajkához emelte a gőzölgő feketelevest, s elégedettség ömlött el az idegen ábrázaton. Köpenye alá nyúlt óvatosan, s mélyéről finomra őrölt barna levelekből sodrott rudacskát húzott elő.
- Nem sokra becsülöm a füstösöket ott az Ibarában, de meg kell hagyni, ehhez értenek. –ezzel fogai közé szorítva a szivart apró lángot gyújtván ujjbegyén beletartva azt pöffentett egyet, nyomában orrlikain mint sárkány eregette ki a füstöt.
- Van-e fogalmad róla, hogy miért kerestelek fel?
- Hazudnék, ha biztosnak mondanám magam a dolgomban, de… a Te nyomodban mindig nagy dolgok történnek. Hallottam híreszteléseket arról, hogy Erion szerte kifordulni látszik a világ a négy sarkából, az aranyra éhes alvilág dögkeselyűként lakmározik a temetetlen holtak zabolátlan vadságával az élőkön. Mégis kevéssé hinném, hogy emiatt kerestél fel.
- Valóban jól látod, terveim messzebbre mutatnak Erionnál, Godoránál, behálózzák az eljövendőt, s nem kisebb a tétje sikerének, mint a világ sorsa maga! Egy vagy az elsők közül, akik beavatást nyerhetnek a teremtés nagyjainak titkaiba általam, egy azok közül, akik eddigi tetteikkel kiérdemelték, hogy csatlakozhassanak az Ő…
- Szedte-vette-teremtette, ilyen későre jár, és te még a gyereket traktálod a sületlenségeiddel?! Nyomás azonnal lefeküdni, ha mondom!
- De mamaaaa!
- Nincs de! Sipirc aludni! – s ezzel a gondoskodó anya karjaiba veszi gyermekét, és eliramodik a belső szoba irányába.
- Jó éjt papa!
- Békés álmokat, Kincsem!
Ahogy elhalnak a léptek, halk nyögéssel kel fel a kerevetről, s bicegő léptei egy rúnákkal ékes abbitvasalásos ládához vezetik. Nesztelen nyitja fel fedelét, s szeretve simít végig a szakállas fejsze lapján tekintetével.
- Egy napon…egy napon újra együtt hágunk majd a csúcsra, meglásd!
Homályba burkolózó szerző
P.s.: A novellában 2 valós személy szerepel. Aki elsőnek eltalálja, hogy mely 2 személyről szól, illetve eltalálja a szerző személyét is, az egy piros hátlapos “szomorú” Aleph fullartot nyer. Tippelni a szindikátus facebook csoportjában lehet.